Mi legyen az első? Melyik várossal régióval kezdjünk bele az írásba? Az ember csak elbizonytalanodik, mert ha megkérdezik, mi jut eszébe Olaszországról, csapkodunk a velencei gondolázás, a nápolyi pizza, sanremoi dalfesztivál és a szicíliai görög színház között, nem is tudván eldönteni, melyik is Olaszország legfőbb jellemzője. Ez mind igaz, mégis kezdjük talán a legközelebbivel, Friuli Venezia Giuliaval.
A tartomány kicsit méltatlanul elhanyagolt régió a magyar utazó számára. A szlovén határ átlépése után általában meg sem állunk Velencéig, padlógázzal nyomjuk le azt a hátralévő 140 kilométert. Szicíliai ismerőseim gúnyosan csak Dél-Ausztriának hívják Friulit, de ebben van nyilván egy kis irigység is. (A két régió vonzalma kölcsönös, az északi autószerelő is csodálkozva nézett rám, mit akarok én Szicíliában, hiszen az már Afrika!)
Friuli nagyszerűsége abban rejlik, hogy olyan, mint egy kis Itália. Vannak magas hegyei, ott a lenyúló osztrák Alpok, a kelet felől benyúló Júlia Alpok (ezért is Giulia), vannak csodásan termékeny alföldjei, s délről ott a tenger, az Adria. Friuli minden tekintetben megőrizte olasz karakterét, annak ellenére, hogy hagyta beáramolni a szlovén és osztrák hatásokat is. A behatások leginkább az ételekben jelennek meg. Azok a csodás éttermek (Ristorante) és családi kisvendéglők (Trattoria, Osteria), ahol válogathatunk az Adriából kifogott tengeri halak, a szlovén recept szerint készült sertéscsülök és az osztrák rétes között a legjobb példái a hármas hatás érvényesülésének. Pár éve egy lelkes olasz ételrajongó, aki egyben Friuli szerelmese is, kiadott egy könyvet „Ízek útján Friuli Venezia Giuliaban” címmel. Ebben a tartomány legjobb éttermeit, családi vendéglőit gyűjtötte össze, a működtető család történetének ismertetésével együtt, benne a ház specialitásainak receptjeivel. Magától értetődően bort is javasol hozzá, mindig a ház borát, hiszen ott nincs is olyan, akinek ne lenne saját bora. „Kicsit” értenek is hozzá, elvégre nem 20-30 éve kezdték el a bortermelést, hanem több száz évre nyúlik vissza a bortermelésük. (Megjegyzendő, hogy az ókorban már a római légiók is borban kapták a juttatásuk egy részét, amikor Európa többi részén a gepidák, meg a többi barbár népcsoport még sámántáncot jártak és kumiszt ittak.)
A lényeg, hogy ragyogó szőlőfajtáik és boraik vannak. Egyik kedvenceim a Ribolla Gialla – sárga szalag – gyönyörű erősen élénk sárga színű, illatos, könnyűnek ható, de nem könnyű bor. Az olasz borok jellemzője egyébként éppen a rafináltságuk. Látszólag olyan könnyűnek tűnnek, kortyolgatva azt hisszük, nem több 10%-osnál, mintha szénsavas szőlőlé lenne. Hiányzik belőlük az agresszivitás, az erőltetett magamutogatás, selymesen és lágyan simulnak az ételhez, de itatják magukat étel nélkül is. A címkére pillantva mindig döbbentem veszem tudomásul, hogy egy 13 vagy 13,5 %-os bort szürcsölgetek annak téves tudatában, hogy biztos nem árthat meg.
A másik kedvencem a Friulano, leánykori nevén a Tocai. A fajtának semmi köze a magyar Tokajhoz. A bor alapjául szolgáló szőlőfajtát több száz éve termesztik a Tocai folyó partján, erről kapta a szőlő és a bor is a nevét. Az EU pár éve eltiltotta a Tocai név használatától a régiót, így adták a bornak a Friulano nevet. Régi palackokon még időnként lehet látni a Tocai nevet is. A terület a XVIII. században egyébként egy olasz contessáé (grófnő) volt, aki hozzáment egy francia márkihoz és az ő Tocai boruk így került rajtuk keresztül a francia udvarba. Annak eldöntésébe, hogy a magyar tokaji volt-e előbb a francia udvarban, vagy az olasz Tocai, s a francia mondás eredetébe, miszerint a tokaji a borok királya és a királyok bora, a konkrét történelmi ismereteim és főként a francia nyelv és helyesírás ismeretének hiányában nem mennék bele. A Friulano mindenesetre egy száraz, világos, halvány szalmasárga, nagyon könnyű ízvilágú fehérbor és biztos soha nem fogjuk összetéveszteni a mi súlyosabb édeskés Tokaji desszertborunkkal, vagy aszunkkal.
Ami biztos, ha valaki, Friuliban jár, érdemes felkeresni a Villa Russiz nevű ültetvényt. Ott két neves bormárkát állítanak elő: a már említett Villa Russizot és a Marco Fellugát. A két márkán belül vannak standard és prémium változatok is, mindegyik hibátlan. Az ültetvényen borkóstolót is tartanak, de meg is lehet szállni. A szállás ott még Friuli alacsonyabb hegyekkel körülvett részén van, inkább békés dimbes-dombos a táj, minden mintha időtlen messzeségbe kerülne, igazi relaxáció, havi egy napra minden dolgozó embert beutalhatna ide a háziorvos. Ha már ott vagyunk, csak pár kilométer Cividale del Friuli, ami kihagyhatatlan. A városka alatt folyik el a Natisone folyó, ami nyáron csak kis patakocskaként csörgedezik, míg télen a hegyekből levonuló jegesár következtében hatalmas folyóvá duzzad. Ilyen egyébként a régió minden folyója, az Isonzo, a Stella, a Torre és Tagliamento, amely már Veneto tartotmányt határolja Friulitól. A folyók közül van amelyik nyáron ki is szárad, tavasszal pedig egy tenger árad lefelé az Alpokból. Az Isonzoról már csak nagyapáinknak, dédapáinknak vannak rossz élményei, itt voltak ugyanis az első világháború idején – ahogy itt hívják a Nagy Háború - a nagy ütközetek, magyar fiúk és férfiak ezrei vesztek oda az Isonzonál, vagy Doberdonál. Az Isonzo nekünk már csak a legszebb arcát mutatja, élénk azúrkék színével keskeny szalagként folyik bele az Adriába nem messze Trieszttől.
