Alapvetően olyan, hogy „olaszok” nincs is. Vannak a toszkánok középen, a szicíliaiak és a calabriaiak délen, vannak a ladinok északon, a friulik keleten, a lombardok észak-nyugaton, stb.stb., s ezek együtteséből, a sok itáliai hercegségből és királyságból jött létre a nemzetállamok kialakulásakor a XIX. században az egységes Itália, azaz Olaszország. Ahogy az egységes német államban is választottak anno egy irodalmi németet, a „Hochdeutschot”, ami a hannoveri német, Itáliában is kijelöltek egy közös hivatalos olasz nyelvet, ami a toszkán lett. A választás persze ma is nagyon bosszantja a többi tartomány lakóit, hogy miért nem egy másik tartomány nyelve lett a hivatalos irodalmi olasz. Mi innen nem is érezzük a nyelvi különbségeket, mi olaszt hallunk, olaszul tanulunk, de egy pesti pizzériában ülve, ahol olasz pincér szolgált fel, s beült két olasz turista lány, hallottam, amint a lányok egymás között a távozó pincér háta mögött megjegyezték : ez a fiú toszkán.

Nem csupán a nyelv, de minden tartománycentrikus Olaszországban. Nincs olasz bor, csak pugliai, piemonti, toszkán, venetoi, sőt tartományon belül is önálló néven futnak ezek, a bortermelési központ nevéhez igazodva, Soave, Lugana és társaik. Nincs olasz konyha sem, csak mi külföldek hívjuk azt így, valójában szárd konyha van, piemonti konyha, toszkán konyha, venetoi, stb.stb. Attól lesz mindegyik más, hogy mindegyik tartomány a saját helyi szinten fellelhető alapanyagokból alakítja ki a saját konyháját, a saját ízeit. Egy kedves szicíliai barátom egyszer főzött nekem egy zöldborsós route (kocsikerék) tésztát. Két serpenyőt kért, mert úgy döntött, megcsinálja ugyanazt az ételt északi és déli módon. Mi van északon? Hegyek és tehenek. Délen? Oliva és paradicsom. Az északi recept tejszín és tehénsajt alapú volt míg a déli oliva és paradicsom alapú. Mindkettő remek lett. Nem lehetett eldönteni, melyik a jobb, mindkettő más világot jelentett.

Ehhez persze valóban nagyot kéne ugrani, de legalább jól kell hozzá úszni, vagy repülni. Az odautazás két módját kipróbáltam már, a repülős és a kompos verziót is.

A kompozás precíz, kiszámítható, tökéletesen szervezett, egyszerűen hibátlan. Szeretem, mert kényelmes és megbízható, mindegy, hogy Livornoból, vagy Civitavecchiaból akar valaki átkelni Szardíniára vagy Korzikára.

Nem úgy a repülés, legalábbis a mi repülésünk a feleségemmel.

A pesti Alitalia irodában vettem meg a papíralapú repülőjegyünket a Budapest-Róma-Cagliari útvonalra. A Cagliariba való indulásnál Rómában bő két óra késésben voltunk már mire beszállhattunk a gépbe. A késés behozhatatlannak tűnt, egészen addig, amíg a pilóta Rómát elhagyva bele nem szólt a mikrofonba. Miután mindenkit üdvözölt a fedélzeten, s elnézést kért a két órás késésért, biztosított róla: „Nyugalom emberek, a focimeccs kezdésére hazaérünk!” Azzal rátaposott a gázpedálra és zuhanóbombázóként süvítettünk Szardinia felé, elképesztő mennyiséget lefaragva a késésből. A meccs kezdésére tényleg megérkeztünk.

A visszaút talán kalandosabb volt, mert fegyelmezett utazóhoz méltóan másfél órával az indulás előtt kimentünk a Cagliari repülőtérre és kerestük az induló járatunkat, az ALITALIA valahányas járatát. A gépnek indulnia kellene 16.15-kor, de lám még nincs kiírva az induló járatok között.  A táblán peregnek az induló járatok, peregnek a percek, s látjuk, hogy az egy órával előbbi járat már beszállásra kész, s a táblán már a későbbi járatok is megjelentek, a mienk azonban… ….nincs rajta a táblán. Nem törölték, nem késik, egyszerűen nincs rajta. A feleségem kiválasztott egy csinos olasz steward fiút a check in pultnál és bűbájosan érdeklődött nála a 16.15-ös járatról. A srác hasonlóan bűbájos modorban tájékoztatta a hírre megkövült feleségemet, hogy nem is létezik olyan járat, amire a mi jegyünket az ALITALIA kiállította. Feleségem késégbeesett helyzetünkre tekintettel bepróbálkozott azzal, hogy adna két puszit a fiúnak, ha megoldja a mi Rómába jutásunkat, mert el kell kapnunk a pesti csatlakozást. A fiú erre visszakérdezett: „Tudnak futni?”  Éreztük, hogy nem Rómáig kell futni, ezért bátran igent mondtunk, s a válasza az volt, OK, a Rómába induló 15.15-ös teltházas járat már a kifutópályán várja a felszállási engedélyt. Megállítják a gépet és mi fussunk! Nekilendültünk volna, de a srác megállította a feleségem: kérte a puszit! Feleségem teljesítette a korrumpálásnak ezt a laza és még kezelhető módját és futottunk a terminálon át. Minden sarkon volt egy-egy földi utaskísérő, aki ránk kiabált: Rómába? Igen! Akkor futás-futás, gyerünk-gyerünk, gyorsan-gyorsan!  A biztonsági kapuknál kötelezően levetetett és vissza nem vett övek, lecsúszó nadrág, félig visszavett cipő ellenére is elértük a kisautót, ami kivitt a kifutón veszteglő géphez. Ott beszállva a gépbe, minden szem ránk szegeződött és éreztük azt a mélyen elítélő tekintetet, hogy persze, ezek nem képesek időben kijönni egy géphez, ezért késünk mindig. A gépen teltház volt, de szétültetve mégis volt még két hely. A történet két tanulsága, egy puszival meg lehet állítani egy repülőgépet és minden teltházas gépen van még két szabad hely.