Ehhez persze valóban nagyot kéne ugrani, de legalább jól kell hozzá úszni, vagy repülni. Az odautazás két módját kipróbáltam már, a repülős és a kompos verziót is.
A kompozás precíz, kiszámítható, tökéletesen szervezett, egyszerűen hibátlan. Szeretem, mert kényelmes és megbízható, mindegy, hogy Livornoból, vagy Civitavecchiaból akar valaki átkelni Szardíniára vagy Korzikára.
Nem úgy a repülés, legalábbis a mi repülésünk a feleségemmel.
A pesti Alitalia irodában vettem meg a papíralapú repülőjegyünket a Budapest-Róma-Cagliari útvonalra. A Cagliariba való indulásnál Rómában bő két óra késésben voltunk már mire beszállhattunk a gépbe. A késés behozhatatlannak tűnt, egészen addig, amíg a pilóta Rómát elhagyva bele nem szólt a mikrofonba. Miután mindenkit üdvözölt a fedélzeten, s elnézést kért a két órás késésért, biztosított róla: „Nyugalom emberek, a focimeccs kezdésére hazaérünk!” Azzal rátaposott a gázpedálra és zuhanóbombázóként süvítettünk Szardinia felé, elképesztő mennyiséget lefaragva a késésből. A meccs kezdésére tényleg megérkeztünk.
A visszaút talán kalandosabb volt, mert fegyelmezett utazóhoz méltóan másfél órával az indulás előtt kimentünk a Cagliari repülőtérre és kerestük az induló járatunkat, az ALITALIA valahányas járatát. A gépnek indulnia kellene 16.15-kor, de lám még nincs kiírva az induló járatok között. A táblán peregnek az induló járatok, peregnek a percek, s látjuk, hogy az egy órával előbbi járat már beszállásra kész, s a táblán már a későbbi járatok is megjelentek, a mienk azonban… ….nincs rajta a táblán. Nem törölték, nem késik, egyszerűen nincs rajta. A feleségem kiválasztott egy csinos olasz steward fiút a check in pultnál és bűbájosan érdeklődött nála a 16.15-ös járatról. A srác hasonlóan bűbájos modorban tájékoztatta a hírre megkövült feleségemet, hogy nem is létezik olyan járat, amire a mi jegyünket az ALITALIA kiállította. Feleségem késégbeesett helyzetünkre tekintettel bepróbálkozott azzal, hogy adna két puszit a fiúnak, ha megoldja a mi Rómába jutásunkat, mert el kell kapnunk a pesti csatlakozást. A fiú erre visszakérdezett: „Tudnak futni?” Éreztük, hogy nem Rómáig kell futni, ezért bátran igent mondtunk, s a válasza az volt, OK, a Rómába induló 15.15-ös teltházas járat már a kifutópályán várja a felszállási engedélyt. Megállítják a gépet és mi fussunk! Nekilendültünk volna, de a srác megállította a feleségem: kérte a puszit! Feleségem teljesítette a korrumpálásnak ezt a laza és még kezelhető módját és futottunk a terminálon át. Minden sarkon volt egy-egy földi utaskísérő, aki ránk kiabált: Rómába? Igen! Akkor futás-futás, gyerünk-gyerünk, gyorsan-gyorsan! A biztonsági kapuknál kötelezően levetetett és vissza nem vett övek, lecsúszó nadrág, félig visszavett cipő ellenére is elértük a kisautót, ami kivitt a kifutón veszteglő géphez. Ott beszállva a gépbe, minden szem ránk szegeződött és éreztük azt a mélyen elítélő tekintetet, hogy persze, ezek nem képesek időben kijönni egy géphez, ezért késünk mindig. A gépen teltház volt, de szétültetve mégis volt még két hely. A történet két tanulsága, egy puszival meg lehet állítani egy repülőgépet és minden teltházas gépen van még két szabad hely.
