Visszatérve a nyári kiruccanásokból, jó pár hónap szünet után visszatérek az íráshoz is. Ravellonál tartottunk, s egy picit még maradunk is itt. Hajdan - remélem ettől még nem leszek öreg - a filmeket valós helyszíneken forgatták. Így ismerhettük meg a világ legszebb helyeit. Ravelloban az 50-es években két filmet is forgattak, mégpedig a kor legnagyobb színésznőjével Gina Lollobrigidával. Ma is ugyanúgy kikönyökölhetünk ugyanazon a korláton, amin a képen Lollo is teszi. Itália eleve adott volt a filmesek számára, az amerikaiak elképesztő mennyiségű filmet forgattak itt az ötvenes - hatvanas években amerikai férfi és olasz női főszereplőkkel. Erről lett ismert az egész világ számára Nápoly, ahol Sophia Loren és Cary Grant sétáltak a parton, vagy Cortina D'Ampezzo, ahol Claudia Cardinale és David Niven szánkáztak a hóban az első Rózsaszín Párducban. Nyilván más érzés lehetett színésznek lenni a valós körülmények között, mint ma egy zöld háttér előtt, s amikor ma moziban nézzük a filmeket érezzük, hogy ez bizony csak mögé van vetítve, oda a varázs. Ha helyszíni a forgatás, akkor a szereplők a bőrükön érzik a hely hangulatát, Ehhez hasonló, hogy amikor forgatták a Csinibaba című magyar filmet a 90-es években, megkérdezték az egyik főszereplőt Nagy Natáliát, hogyan tudta beleélni magát a 60-as évek hangulatába. A válasza az volt: elég volt felvennie azokat a ruhákat, cipőket, retikült, stb. és nem is tudott másképp mozogni, létezni, mint a 60-as években. Lehet, hogy az idézet nem volt tökéletesen pontos, de a lényegét tekintve nyilván érthető és igaz ez a forgatási helyszínekre is.