Ha már Alberobelloról volt szó, hát legyen Alberobello. Egy ékszerdoboz a mai rohanó világban. Kicsi kerek kockakövekből, vagy téglákból épített kerek házikók sokasága adja a várost és a környék néhány kis falvacskáját. Ezek a trullók. (Olaszul az építmény neve trullo, ha több, akkor trulli, nincs tehát értelme, ha valaki azt mondja trullik, mert az már házak-ak.) A története a terület egykori urához kötődik. A középkori szabályok szerint a házak után fizetni kellett adót a királynak, s egy rebellis gróf nem akart adót fizetni az uralkodónak a területén lévő házak után, s olyan házak építtetését rendelte el, amikben nincs kötőanyag. A házakat azért építették kör alakura, mert a téglákat csak egymásra pakolva kötőanyag nélkül fel tudták húzni, s amikor jöttek a királyi adószedők, előtte pár óra alatt lebontották, majd távozásuk után újra felépítették. Persze kiderült a ravaszság, a grófot végül kivégezték, de az építkezési szokás megmaradt. Ma már teljesen összkomfortosak a trullók, víz, gáz, villany, fürdőszoba, minden van bennük. Még légkondicionálás is, bár ezek az építmények – azóta persze kötőanyaggal építve - olyan jó hőszigetelők, hogy valójában be sem kell kapcsolni. Talán egyetlen gond velük, hogy közel vannak egymáshoz, így a mai értelemben vett kertre, vagy kocsibeállóra nincs hely. Aprócska kertecskék, sok cserepes, dézsás növény teszi színessé és kellemessé a kintlétet. A kocsi? Az meg valahol az utcán. Persze aggódtunk először, mert olyan szűk volt a házak közti utca, hogy a nagyméretű autónkkal nem lehetett bekanyarodni a kiskertbe az utcáról. A helyi turisztikai iroda alkalmazottja, aki átadta a házikó kulcsait az ottlétünk idejére, mondta, álljunk nyugodtan pár utcával arrébb, ott van egy park, annál elfér az utónk. Kérdésünkre, hogy nem törik-e fel, nem lopják-e el, a válasza az volt: „Nyugodjanak meg, a városban a kriminalitás nulla. Kint hagyhatnak bármit, nyitva is hagyhatják az autót, senki nem fog elvinni semmit.” Ezt tettük, minden rendben is volt mindig. Milyen üdítő is volt a magyar viszonyok után, lévén itthon még a virágot sem merem közel ültetni a kerítésemhez, mert legutóbb másnapra kintről benyúltak és kilopták, ameddig csak be tudtak a rácson nyúlni érte.

A dél tehát „vagyonvédelmi” szempontból biztonságosabb, mint észak, csak nem ismerjük annyira, ezért a bizonytalanságtól, az ismeretlentől, mindig jobban aggódunk. Szicíliában például 3 napig nyitva volt a kocsink, mert úgy felejtettük. A csomagtartó tele volt bőröndökkel. Senki nem nyúlt hozzá. Calabriában egyszer elromlott az autónk. A hotelból hívtak egy szerelő fiút, aki azt mondta: „Elviszem a kocsit és reggel fél 8-ra visszahozom, addig megjavítom.” Odaadtuk és izgultunk, vajon látjuk-e még valaha az autónkat, hiszen még egy papírfecnink sincs az autóról, az átvételről, a fiúról meg azt sem tudjuk kicsoda, csak az esti recepciós ismeri. S reggel fél 8-kor, pontban telefonált a nappali portás, itt van a fiú a kocsival, megjavította. Tényleg megjavította.

…az pedig nem más mint Puglia. A pugliai városok nevei a magyar TOTÓ-ból mindenkinek ismerősen csengenek, Bari, Lecce, stb., de mi van ott? Semmi és minden. Semmi, mert nagyon délen a földek már kövesek, szárazak, nem terem meg rajta más csak az oliva, meg a szőlő, és minden, mert van olivájuk és szőlőjük. Persze Puglia északabbi részein van termőterület is, de a déli végén valóban már csak kövek vannak. Ez az igazi dél. Az igazi Itália. Sok helyi ember és kevés – nagyon kevés - turista. Az emberek élete egyszerű és jóval szegényebbek, mint az északiak. Nagyon sok fiatal megy fel északra, hogy munkát találjon, a belső megélhetési migráció óriási. Itt valóban tipikus az otthonkában sepregető nénike, a nyitott ablakok és ajtók mellett, szinte az utcán tévéző-evő-élő család, a szűk sikátorokban álló 40 éves FIAT 500-as, a háromkerekű mopeden áruját szállító bácsika. A helyiek kedvesek, nem beszélnek semmilyen nyelven, csak olaszul, de azt nagyon, és mindenképpen meg akarnak érteni. S akkor a véletlenül mégis délre keveredő utazó bekerül egy kis élelmiszerboltba, vagy zöldségeshez, s elájul a választékon. A legfrisseb helyi zöldségek és gyümölcsök mellett őrületes sonkák és sajtok, minden helyi receptúra, helyi előállítással. Maga a földi kánaán.

Alberobelloban voltunk (a városka megér egy misét, erre majd még visszatérek), s a feleségem eldöntötte sárgadinnyét eszünk sonkával. Eszünkbe sem jutott hipermarketbe menni. Ő kiment a piacra dinnyéért, engem meg elküldött sonkáért. A házunkhoz (egy trulloban laktunk, majd erről is lesz szó) közeli utcában volt egy kis bolt. Nagyon aprócska, benne a tulajdonos néni – a Signora - szolgált ki, aki valahol a 70-es évei második felében járhatott. Mondtam neki, pármai sonkát szeretnék. Csodálkozva kérdezte, mihez? Mondom sárgadinnyéhez. A válasza: Ó, mi nem pármai sonkával esszük, hanem pancettával. Olyan pancettát adok, hogy többé nem akarja majd pármai sonkával enni a dinnyét. Megvettem. Hazavittem. Megettük. Igaza volt. Ég és föld a különbség. Azóta soha nem eszem pármai sonkával a dinnyét. Mi külföldiek innen kívülről úgy gondoljuk, hogy ha Olaszország, akkor sonka, az pármai sonka, ha bor, akkor az Chianti, ha sajt, az parmezán, ha fűszer az oregáno.  (Itt jegyzem meg, egyetlen olyan helyet sem láttam, ahol szárított oregánot szórtak volna az ételbe, frissen tépett bazsalikom viszont szinte mindenben van… ) Közép és Dél Olaszországban nem is látni pármai sonkát, és még északon is kedveltebb a San Daniele sonka. Tanulság: Mindenkinek meg kell kóstolnia a helyi ételeket, s ne hagyatkozzunk az itthonról kialakított sztereotípiákra.  Másnap, amikor elmentem a nénike boltja előtt, mondtam neki, a sonka-dinnye kombi fantasztikus volt. Ettől a pillanattól kezdve én is helyi lettem, a Signora kvázi befogadott, attól kezdve soha nem mulasztotta el, hogy megpróbáljon hamarabb üdvözölni, mint én őt. 

A képen sonkás tortellini? Csak annak látszik. Golfo Aranci éttermének egyik kreációja a sonkás tortellini álruhájában megjelenő desszert. A tortellini itt valójában egy édes tészta, benne marcipánkrém. Ami fehér sajtszósznak látszik, az citromhab. A sonkadarabok valójában eperkockák. Hihetetlen ízköltemény volt.

A városi könyvtár épülete  sétálóutcában.

Olbia Szardínia északkeleti oldalán fekvő kikötőváros. Régi épületekkel teli történelmi belvárosa kellemes sétákra ad lehetőséget.  A képen a városháza. 

Az őshonosság egy érdekes kérdés, az igazi szakértők állítják, hogy csak olyan fajta szőlőt szabad termelni és abból bort készíteni, ami mindig is ott termett, vagyis őshonos fajta, ez tehát elvi alaptételnek tűnik, de a Vermentino egy szép ellenpélda. Ugyanilyen szép ellenpélda a Pinot Grigio vagy a Chardonney, amik annyira zamatosak lesznek Friuliban, holott eredetileg francia fajták. Persze nem ugyanolyan ízűek lesznek, mint az eredeti termőhelyükön, de akár jobbak is lehetnek. Ahogy a mondás tartja, ízlések és pofonok, azaz kinek ez ízlik, kinek az. Összességében tehát nem árt kísérletezni, mert lehet, hogy az őshonos fajták rémes bort adnak az eredeti termőhelyükön és érdemesebb elfelejteni őket. Lidérces borkóstolási emlékem, amikor egy balatonfelvidéki borkóstolón a büszke gazda elmondta, az XYZ fajtát a környéken már 20 éve elfelejtették, de ő visszahozta. Megkóstoltuk, nehéz hordós szaga után az íze savanyú volt, mint a citrom, összehúzta még a … szóval mindenünket. Ahogy szokták mondani, amolyan „guggolós bor”… Öntöttem is ki, menekülve az újabb kóstoló elől. Fel is vetődött a kérdés, minek is hoztuk vissza ezt a múltból, milyen okos tett is volt ezt a fajtát elfelejteni…

A Vermentino tehát remek bor, mindegy honnan és mikor keveredett Szardíniára. A képen látható szintén aranyként pompázó Nuragus is kitűnő fajta, azonban ez már valóban egy régi szárd eredetű. Az Argiolas borház a sziget közép-nyugati részén 1900 körül kezdte a pályafutását és már Európa több pontján, akár még egyszerű közértben is (Ausztriában is!) rá lehet bukkanni a boraikra. Nagyon jók, csak ajánlani tudom, árban is kezelhető.     

Korzikán korábban az olasz nyelv ellen is harcoltak, de másként: a sziget eredetileg a genovaiaké volt, így az olasz volt a fő nyelv, az olaszok távozása után az olasz nyelvű szövegekben mindenhol kihagyták az olaszra jellemző „o” betűt és „u” betűre cserélték. Így lett az olaszos nevű Bonifacio városból korzikai nyelven Bunifaziu, Aiaccioból (Ajaccio) Aiacciu.   

A képen Bonifacio, ahogy a komp elhagyja a kikötőt, hogy pár perc múlva már meg is érkezzen Szardíniára.