Ha már Alberobelloról volt szó, hát legyen Alberobello. Egy ékszerdoboz a mai rohanó világban. Kicsi kerek kockakövekből, vagy téglákból épített kerek házikók sokasága adja a várost és a környék néhány kis falvacskáját. Ezek a trullók. (Olaszul az építmény neve trullo, ha több, akkor trulli, nincs tehát értelme, ha valaki azt mondja trullik, mert az már házak-ak.) A története a terület egykori urához kötődik. A középkori szabályok szerint a házak után fizetni kellett adót a királynak, s egy rebellis gróf nem akart adót fizetni az uralkodónak a területén lévő házak után, s olyan házak építtetését rendelte el, amikben nincs kötőanyag. A házakat azért építették kör alakura, mert a téglákat csak egymásra pakolva kötőanyag nélkül fel tudták húzni, s amikor jöttek a királyi adószedők, előtte pár óra alatt lebontották, majd távozásuk után újra felépítették. Persze kiderült a ravaszság, a grófot végül kivégezték, de az építkezési szokás megmaradt. Ma már teljesen összkomfortosak a trullók, víz, gáz, villany, fürdőszoba, minden van bennük. Még légkondicionálás is, bár ezek az építmények – azóta persze kötőanyaggal építve - olyan jó hőszigetelők, hogy valójában be sem kell kapcsolni. Talán egyetlen gond velük, hogy közel vannak egymáshoz, így a mai értelemben vett kertre, vagy kocsibeállóra nincs hely. Aprócska kertecskék, sok cserepes, dézsás növény teszi színessé és kellemessé a kintlétet. A kocsi? Az meg valahol az utcán. Persze aggódtunk először, mert olyan szűk volt a házak közti utca, hogy a nagyméretű autónkkal nem lehetett bekanyarodni a kiskertbe az utcáról. A helyi turisztikai iroda alkalmazottja, aki átadta a házikó kulcsait az ottlétünk idejére, mondta, álljunk nyugodtan pár utcával arrébb, ott van egy park, annál elfér az utónk. Kérdésünkre, hogy nem törik-e fel, nem lopják-e el, a válasza az volt: „Nyugodjanak meg, a városban a kriminalitás nulla. Kint hagyhatnak bármit, nyitva is hagyhatják az autót, senki nem fog elvinni semmit.” Ezt tettük, minden rendben is volt mindig. Milyen üdítő is volt a magyar viszonyok után, lévén itthon még a virágot sem merem közel ültetni a kerítésemhez, mert legutóbb másnapra kintről benyúltak és kilopták, ameddig csak be tudtak a rácson nyúlni érte.

A dél tehát „vagyonvédelmi” szempontból biztonságosabb, mint észak, csak nem ismerjük annyira, ezért a bizonytalanságtól, az ismeretlentől, mindig jobban aggódunk. Szicíliában például 3 napig nyitva volt a kocsink, mert úgy felejtettük. A csomagtartó tele volt bőröndökkel. Senki nem nyúlt hozzá. Calabriában egyszer elromlott az autónk. A hotelból hívtak egy szerelő fiút, aki azt mondta: „Elviszem a kocsit és reggel fél 8-ra visszahozom, addig megjavítom.” Odaadtuk és izgultunk, vajon látjuk-e még valaha az autónkat, hiszen még egy papírfecnink sincs az autóról, az átvételről, a fiúról meg azt sem tudjuk kicsoda, csak az esti recepciós ismeri. S reggel fél 8-kor, pontban telefonált a nappali portás, itt van a fiú a kocsival, megjavította. Tényleg megjavította.