Egy olasznak a legfontosabb. Az evés után. A bor után. A flört után. Vagy előtt? Vagy mindegyikkel egy sorban?  Szándékosan használtam a kissé porosnak tűnő flört szót. Sokkal többet jelent, mint ha annyit mondanánk: az olasz férfiak szeretnek csajozni. Nem. Ez sokkal gazdagabb kifejezés. Egy olasznak – vagy akár mondhatjuk azt is a déli népeknek - az életük része a napi flört. A feleségemnek tűnt fel még egy hajdani montenegrói utazás során, hogy amíg a szembejövő magyar férfiak lesütött szemmel közelednek, s mellé érve – suttyomban oldalról nézik meg maguknak, hátha a nő nem veszi észre a pillantásukat, addig a déliek - így tesznek az olaszok is – már messziről szemből megnézik maguknak a nőket, és ha pozitív a véleményük, elismerően kacsintanak, rámosolyognak a nőre. A nő ugyanakkor ezt nem feldúlva, vagy sértődötten veszi tudomásul, hanem az elismerés tudatában egy huncut mosollyal nyugtázza. A pultnál a nő nyugodtan mondhatja a férfi eladónak, hogy drágaságom, vagy a férfi nyugodtan mondhatja a nőnek, hogy szépséges kisasszony. (Igen, megy a Signorina fordulat még ma is. Signoraként – Asszonyként – nevezik a betérő vásárlót, az ügyét intéző nőt, a női járókelőt, s ez nem a magyar „Asszonyom”, vagy még inkább devalvált „Hölgyem” kétes értékű verziója. A zöldségesnő a Signora hallatán úgy viselkedik, mintha legalábbis méltóságos grófnéként szólítottuk volna, s ez így helyes. A Signora kifejezésnek rangja van, megtiszteltetésnek érzi mindenki, ahogy ekként szólítják.) Sikerült megőrizniük a világtörténelem azon korszakából sok mindent, amikor a férfi még férfi volt, a nő pedig nő. A napokban hallottam egy sajátos modern botrányt egy multicégnél, ahol a női dolgozót egy udvarias férfi dolgozó előre engedte a liftnél, s a nő szexista vádakkal illette a férfit, mert nemi különbséget tett, holott az nem tett mást, csak udvarias férfi volt. Amíg mi az angolszász hatásra lassan összezavarodunk a nemek szerepével kapcsolatosan, addig délen a dolgok mennek a rendes kerékvágásban. Nem is kell pszichológushoz járniuk… 

Elkalandoztam. Ott tartottunk, hogy Calcio, vagyis a focimeccs mindenek előtt. Ahogy a repülőnél a repülési magasság és a külső hőmérséklet ismertetése után a legfontosabb információ az volt, hogy a meccsre hazaér mindenki, addig Olaszország szerte a helyi lét is ehhez igazodik. Egyetlen helyen láttam pl. rendőri üldözést, Alberobelloban, Pugliában. A focivilágbajnokság idején Olaszország éppen győzött az egyik középdöntőben, s a kisváros utcáin olasz zászlót lobogtatva, dudálva száguldoztak fel-alá a személyautók, s őket egy rendőrautó üldözte, ugyanolyan gyorsan, szirénázva és vijjogva, s persze ugyanúgy az olasz trikolórt lobogtatva.  Pár évvel később Dél-Szardínián Villasimiusban egy baráti házaspárral együtt vásároltunk a kisváros üzleteiben, s betértünk egy élelmiszerüzletbe, ami inkább a mi fogalmaink szerinti delikátesz boltnak felelne meg. Az egyszemélyes boltban a tulaj szolgált ki, fiatal, jóképű olasz srác, társaságunk nőtagjait azonnal levéve a lábukról azonnal kifejezte hódolatát, udvarolt nekik, s rögtön megkóstoltatta velük a sajtokat, a sonkákat, velünk fiúkkal bort itatott, minden csak kóstoló, fizetni semmiért nem kell, csak beszélgessünk. Eltöltöttünk vagy háromnegyed órát, miközben kóstolgattunk, eszegettünk, iszogattunk, vásárolgattunk, majd távozásunkkor láttuk, hogy készül zárni az üzletet.  Lévén délután fél 3 volt, rákérdeztünk, miért zár ilyenkor. A válasz: kezdődik a focimeccs.   Kilépve a boltból körülnéztünk: az összes bolt tulajdonosa zárta be az üzletét. Negyedóra múlva kihalt volt a kisváros, mindenki otthon ült a TV előtt. Megállt az élet. Vagy csak akkor indult igazán, hiszen kezdődött a meccs.

Mi a frissen beszerzett helyi sajtokkal és sonkákkal, meg a vörösborunkkal felszerelkezve a szállodánkba mentünk, hogy egy könnyű uzsonnával lepjük meg magunkat. Nem volt azonban poharunk a borhoz. Lementünk a szálloda bárjába, s mondom a bártendernek: „Kedves Fabio, lenne kedves nekem (megjegyzem, Olaszországban senki nem tegez le senkit, csak az erre vonatkozó külön megállapodás után!…) négy poharat adni, mert vettünk a városban egy üveg helyi vörösbort, meg a hegyekből sajtokat és sonkát?” Fabio azonnal munkába kezdett. Készített egy tál olajbogyót, egy tál mandulát és mogyorót, gyorsan baguettet pirított, egy kis sós kekszet tett tálba és pakolta elém az összeset egy gigantikus ezüsttálcára.  Mondom neki: „Félreértett, biztos rosszul mondtam olaszul, de én négy poharat szeretnék.” A válasza: Értettem, jól mondta, csak a sajthoz, a sonkához és a borhoz ez mind szükséges. Mindjárt ráteszem a tálcára a poharakat is és felviszem Önöknek.” Mondom neki, „OK? akkor kifizetem a csemegéket, amiket készített.” A válasza az volt, nem kell kifizetni, azt a poharakhoz adta, és örül, hogy a helyi ételeket és bort meg akarjuk ismerni. 

Na ez a hozzáállás az, amit meg kéne megtanulnia a szárdoktól az itthoni falusi turizmusnak! Bár ne csak mi szégyenkezzünk, Ausztria is tanulhatna tőlük, hiszen a 90 centes olasz kávét 4,20-ért adják…