A várfalon belül remek sétákra van lehetőség, kisvendéglők várják az "éhezőket", és pugliai bor mindenhol van, mi kellhet még? Még a legegyszerűbbnek tűnő házon is van építészetileg figyelemre méltó elem, egy díszes kapu, egy erkélykorlát. 

A stílust nem igazán pozitív értelemben használjuk, általában a latin-amerikai  egykori spanyol hódítási területekre jellemző agyondíszített épületek jelzője. Dél-Itáliára is jellemző, sőt, Itália nyugati oldalán és szigetein, ahol a spanyolok is megjelentek hódítóként, ma is látható sok példája. Ez itt egy keveréke a homlokzaton túldíszített barokknak és ugyanakkor az olaszokra jellemzően díszítés nélkül hagyott egyszerű oldalfalaknak. 

Gallipolit egy félóra alatt körbe is lehet sétálni a várfalon. 

Pugliának az az előnye is megvan, hogy ha Bariban, vagy Alberobelloban szállunk meg, akkor onnan csillagtúra módjára minden egynapos kirándulással kényelmesen elérhető, sőt nyugodt ebédekre, meg egy-egy pohár Primitivora is lesz időnk, de a Primitivoról majd később.  Puglia déli végén található Gallipoli városa. Ez valójában egy kis félsziget, amit várfal vesz körül. Már az ókori görögök is lakták, a nevét is ők adták "kalé polis", azaz "szép város". 

Puglia jellegzetes tésztája az orecchiette, a fülkagyló alakú tészta. Boltokban ipari verziója számos helyen még itthon is kapható, de az igazi a helyben kézzel készült friss tészta. A képen nem a tengerparti táj a főszereplő, hanem az olasz háziasszony maga készítette orecchiette tésztája, amit kitett az utcán az autó tetejére száradni. A friss sós tengeri levegőtől különösen finom lesz az így száradó tészta. Pugliában mindenhol szerepel az étlapokon, kihagyhatatlan. 

P.s.: Senki nem vitte el, senki nem evett bele, pedig egész nap kint volt a napon.

A képen Alberobello „üzleti negyede”, azaz a templomhoz vezető szélesebb kis utca a Via Vittorio Emanuele látható, ahol a butikok, üzletek vannak. Közvetlen hangulat uralkodik, mindenki köszön mindenkinek, mindenki jókedvű, s főleg segítőkész. Az egyik üzletben ruhapróba közben kettétört a szemüvegem. A Pesten nehéz választás után csináltatott s örökéletűnek, szuperhajlékonynak és teherbírónak kikiáltott titánkeret igen egyszerűen adta meg magát. Praktikusan a bal fele fenn volt az orromon illetve attól balra a fülemen, míg a jobb fele a kezemben maradt. Ott álltam félig vaksin, de szerencsémre a butik mellett épp egy látszerész üzlet volt. Bemenve a boltba, mondtam, hogy SOS segítségre lenne szükségem, holnap utazom tovább, s itt állok a kettétört szemüveggel. Az optikus rendkívül szívélyes volt, mondta, semmi probléma, a lencséhez keresünk keretet. Ezt követően szabadkozni kezdett, hogy ez egy kis falu, itt nincs ám olyan nagy választék, mint a nagyvárosokban. Felkészültem, egy tipikus magyaros SZTK szarukeretre, s már láttam is magam, amint otthon lélekszakadva rohanok az első optikushoz új szemüveget csináltatni. Ekkor az optikus szerénykedve pakolgatta ki a pultra a helyi egyszerű kereteket, s rögtön hozzátette, ne haragudjak, csak kétféle van: Giorgio Armani vagy Dolce & Gabbana. Megáll az ész. Olyan kereteket pakolt ki, hogy itthon olyan „dizájnosokat” még soha nem láttam, s mindössze 80-100 Euros áron. Ezeket a kereteket itthon minimum 70 ezerért árulnák, ha lenne. Látványosan tanácstalankodva, végül duzzogva elfogadtam az egyik Dolce & Gabbanat és kérdeztem, mennyibe kerül, amiért belerakja a lencsét. A válasz: „Ingyen, a munkadíj benne van a keret árában.” Már csak azt kellett tisztázni, mikorra készül el? „Ha kiül a bolt elé a padra, vagy a mellettünk lévő cukrászdában eszik egy fagyit, az a fél óra, mire elkészül nagyon gyorsan le is telik.” mondta az optikus. Ez történt. Fél óra, egy fagyi és 100 Euroért enyém lett a Dolce modell, s mellékesen újra láttam.

Ez az olasz dél, s még csak nem is város, csak egy falu.     

Persze lehetne más is, mert ez modern építmény, de megőrizték a város építészeti stílusát és a trullók stílusában épült fel a templom is.