Az őshonosság egy érdekes kérdés, az igazi szakértők állítják, hogy csak olyan fajta szőlőt szabad termelni és abból bort készíteni, ami mindig is ott termett, vagyis őshonos fajta, ez tehát elvi alaptételnek tűnik, de a Vermentino egy szép ellenpélda. Ugyanilyen szép ellenpélda a Pinot Grigio vagy a Chardonney, amik annyira zamatosak lesznek Friuliban, holott eredetileg francia fajták. Persze nem ugyanolyan ízűek lesznek, mint az eredeti termőhelyükön, de akár jobbak is lehetnek. Ahogy a mondás tartja, ízlések és pofonok, azaz kinek ez ízlik, kinek az. Összességében tehát nem árt kísérletezni, mert lehet, hogy az őshonos fajták rémes bort adnak az eredeti termőhelyükön és érdemesebb elfelejteni őket. Lidérces borkóstolási emlékem, amikor egy balatonfelvidéki borkóstolón a büszke gazda elmondta, az XYZ fajtát a környéken már 20 éve elfelejtették, de ő visszahozta. Megkóstoltuk, nehéz hordós szaga után az íze savanyú volt, mint a citrom, összehúzta még a … szóval mindenünket. Ahogy szokták mondani, amolyan „guggolós bor”… Öntöttem is ki, menekülve az újabb kóstoló elől. Fel is vetődött a kérdés, minek is hoztuk vissza ezt a múltból, milyen okos tett is volt ezt a fajtát elfelejteni…

A Vermentino tehát remek bor, mindegy honnan és mikor keveredett Szardíniára. A képen látható szintén aranyként pompázó Nuragus is kitűnő fajta, azonban ez már valóban egy régi szárd eredetű. Az Argiolas borház a sziget közép-nyugati részén 1900 körül kezdte a pályafutását és már Európa több pontján, akár még egyszerű közértben is (Ausztriában is!) rá lehet bukkanni a boraikra. Nagyon jók, csak ajánlani tudom, árban is kezelhető.