Alapvetően olyan, hogy „olaszok” nincs is. Vannak a toszkánok középen, a szicíliaiak és a calabriaiak délen, vannak a ladinok északon, a friulik keleten, a lombardok észak-nyugaton, stb.stb., s ezek együtteséből, a sok itáliai hercegségből és királyságból jött létre a nemzetállamok kialakulásakor a XIX. században az egységes Itália, azaz Olaszország. Ahogy az egységes német államban is választottak anno egy irodalmi németet, a „Hochdeutschot”, ami a hannoveri német, Itáliában is kijelöltek egy közös hivatalos olasz nyelvet, ami a toszkán lett. A választás persze ma is nagyon bosszantja a többi tartomány lakóit, hogy miért nem egy másik tartomány nyelve lett a hivatalos irodalmi olasz. Mi innen nem is érezzük a nyelvi különbségeket, mi olaszt hallunk, olaszul tanulunk, de egy pesti pizzériában ülve, ahol olasz pincér szolgált fel, s beült két olasz turista lány, hallottam, amint a lányok egymás között a távozó pincér háta mögött megjegyezték : ez a fiú toszkán.

Nem csupán a nyelv, de minden tartománycentrikus Olaszországban. Nincs olasz bor, csak pugliai, piemonti, toszkán, venetoi, sőt tartományon belül is önálló néven futnak ezek, a bortermelési központ nevéhez igazodva, Soave, Lugana és társaik. Nincs olasz konyha sem, csak mi külföldek hívjuk azt így, valójában szárd konyha van, piemonti konyha, toszkán konyha, venetoi, stb.stb. Attól lesz mindegyik más, hogy mindegyik tartomány a saját helyi szinten fellelhető alapanyagokból alakítja ki a saját konyháját, a saját ízeit. Egy kedves szicíliai barátom egyszer főzött nekem egy zöldborsós route (kocsikerék) tésztát. Két serpenyőt kért, mert úgy döntött, megcsinálja ugyanazt az ételt északi és déli módon. Mi van északon? Hegyek és tehenek. Délen? Oliva és paradicsom. Az északi recept tejszín és tehénsajt alapú volt míg a déli oliva és paradicsom alapú. Mindkettő remek lett. Nem lehetett eldönteni, melyik a jobb, mindkettő más világot jelentett.