A déli útirányok esetében mindig ott a kérdés, merre is menjünk, Görögországba, vagy Olaszországba?  Én éppen  15 éve döntöttem el, hogy Olaszország mellett teszem le a voksomat, s történt ez egy elviekben jól megtervezett rodoszi út után. Már addig is hajlottam az olasz irány felé, s lehet, hogy tudat alatt ezért is választottam Rodoszt, hiszen az 1945-ig olasz sziget volt, s csak azóta görög. Reméltem, hogy valami kis olasz elem maradt még a szigeten. Bár tévedtem, praktikusan semmi olaszos nem maradt az egyetlen velencei hangulatúra sikerült rodoszi városházán kívül, nem is ez volt az eltávolodásom oka. 

Feleségemmel és a kislányommal mentünk, a gyerek szülinapja éppen az ott tartózkodás idejére esett, így gondoltam, legyen egy szép út, lefoglaltam Rodosz város akkori egyetlen ötcsillagos szállodájában egy tengerre néző teraszos szobát. A hotel weblapja szerint itt lakott a holland királynő, Gregory Peck, Anthony Quinn. A hotel hallja csupa márvány, üveg és csillogás volt, eddig jól alakultak a dolgok, de amint felértünk az emeletre, máris lepottyanhatott három csillag a falakról. Az biztos, hogy sem a királynő, sem a sztárok nem abban a szobában lakhattak, amelyiket mi kaptuk, de legalábbis nem abban az évszázadban, amikor mi voltunk, mert mire mi odaértünk, erősen megkopott a hotel fénye. Olyan pici volt a szobánk, hogy hárman alig fértünk el benne. A kilátás valóban tengerre néző volt, de csak csukott ablaknál a légkondicionált szobából lehetett élvezni, mert alattunk-előttünk ment el a főközlekedési út teljes forgalma a maga zajával és bűzével, s ezt színezte, hogy a hotel három éttermének szellőzőrendszere az erkélyünk alatt bocsátotta ki a teljes menüsor minden maradvány szaganyagát. A fürdőszobát kétségtelenül a mennyezetig borította be a márvány, de ahol a káddal találkozott a fekete lerakodásokat és lepedéket nem igazán takarították el szorgos kis kezek. A Kád nem lapos és sík volt, hanem az aljánál árokszerű kiképzése garantálta, hogy többször elvágódjam benne, utolsó mentsvárként kapaszkodóként magammal tépve a zuhanyfüggönyt. Szappant kaptunk az első napon, majd az ötödik napon sikerült leemelni egyet a takarítónő kocsijáról, ami persze dugig volt szappannal, nyilván hazavitte az összeset. A zuhany és a mosdó csaptelepe alig működött, kosz és leépültség mindenütt.  

A következő sokk a reggelinél jött: a narancslé helyett egy agyoncukrozott sárga szirup jött a gépből, s a narancs hazájában, ha valódi narancsot kértünk a reggelihez, akkor az egy 2 dl-es pohárral 8 azaz nyolc Euro volt!!! 

A luxusfelszereltség része volt a két kerti medence, ahol édesvíz helyett egyszerűbb volt sós tengervízzel feltölteniük. A medence melletti mosdóban hetente egyszer kiraktak egy csomag papírtörülközőt, ami pár óra alatt lefogyott, aztán egy hétig semmi. A medencék mellett a napernyő és nyugágy használata a szobaárban benne volt, de olyan kevés volt belőlük, hogy minden reggel 7 órakor már le kellett sasszézni a medencéhez szerezni ágyat és ernyőt, mert a tűző napon csak egy gekkó bírta volna ki anélkül. 

Az egészséges életmód jegyében felkerestem a hotel edzőtermét, amit a szobaár alapján jogosultak voltunk használni, de annak az volt a feltétele, hogy alkalmanként 18 Eurot kötelezően ki kellett volna fizetni egy személyi trénernek. A trénerre nem volt szükségem, viszont anélkül nem használhattuk a termet. Ügyes! 

Magában a városban az egyetlen igazi - valóban figyelemre méltó (!) - látnivaló a johannita lovagok vára és a nagymesterek palotája. Ez nem több egy félórás programnál. A város azonban tele van bazárral. Hihetetlen mennyiségű kacatot árulnak, hamis parfümöket, hamis Versace kendőt, hamis Fendi táskát stb. Itt érvényes  a mondás, hogy "ez egy valódi Gucci másolatának az utánzata". 

Ahogy mondtam, a gyerek születésnapját kint ünnepeltük. foglaltattam asztalt a szálloda éttermébe a recepción, s egyúttal kértem egy születésnapi tortát is tűzijátékkal. Egyeztették a szobaszámot, egyeztették az étteremmel, hogy megoldható, így lefixáltam mindent. Este a vacsoránál a pincér kérdezi, kérünk-e desszertet. Mondom - próbálva úgy fogalmazni angolul, hogy az angolt tanuló gyerek ne értse - hogy nekünk egy speciális süteményünk van mára, tudja mi vagyunk a 127-es szoba, hát tudja nem? Ő nem tud semmit, válaszolja. Nekik nincs semmilyen speciális süteményük. Mondom, a recepción intéztem, megrendeltük mára.  A pincér határozott és kemény válasza: a desszertet most kell rendelni, nem a recepción. Huhhh. Mondom most már kevésbé árnyalt megfogalmazásban: születésnapi tortát rendeltünk mára a recepción. Na jó, majd utánanéz. A menüsor végén ismét megjelenik, s megint kérdezi a desszertet. Mondom a torta. Ja a torta? Megint elmegy. Erre jön egy öreg banya elnyűtt fekete nylon jersey munkásőr-kosztümben, s kérdezi, mi rendeltünk-e tortát? Mondom igen, mintha még bármi meglepetés jellege lehetne is a dolognak, hiszen addigra a gyerek már mindent pontosan ért. Erre a banya azt mondja, mutassam meg az étkezésre is feljogosító szobakártyámat. Mutatom. Erre elmegy. Fél óra várakozás után jön vissza a banya egy ugyanolyan, ugyanúgy öltözött másik - szintén öreg - banya kíséretében, s egy tenyérnyi tortát hoznak a közepén egyetlen szál hajszálvékony gyertyácskával. Ez lehetett a görög tűzijáték olyan durr bele mindent módra. Leteszik a tortát az asztalra és Uram-Atyám: elkezdenek énekelni, bár az ének az túlzás, inkább elvinnyogták a Happy Birthday To You-t. A gyerekem fetrengett a röhögéstől, én pedig igyekeztem elsüllyedni, hogy egy vacak szülinapi torta rendelést sem vagyok képes elintézni. A gyerek elfújta cingár kis gyertyát, majd a két banya felkapta a tortát és elszaladt vele a konyhára. Kis idő után megjelentek, egy-egy kistányéron mindhármunknak egyetlen kis szeletet felszolgálva a tortából. Mire idáig jutottunk, már alig ettünk belőle, s mondtam az egyik banyának, hogy elvinnénk a maradékot. Visszakérdezett, ezt ami a tányéron van? Mondom nem, abba már beleharaptunk, azt nem, hanem azt, ami az egészből megmaradt. A válasza: Milyen egész? Nincs semmilyen maradék. Ismét huhh. Felejtsék el, köszi. 

Na ez  volt az utolsó rodoszi vacsoránk, mert pár óra múlva olyan rosszul lettem, hogy másnapra orvost is kellett hívni. Ételmérgezés, injekció, stb. Napokig csak tea és pirítós volt a kosztom. Nem csak mi jártunk így, hanem más magyar útitársak is, különösen, akik a hotel kínai éttermében ettek. Volt köztük, akit az állapota miatt alig tudtak felcipelni a repülőre hazafelé. 

Nyilván ez egy ritka és sok véletlennel tarkított eseménysor volt, de nekem elég indíttatást adott arra, hogy ha választani lehet egy görög és egy olasz uticél között, akkor biztos az olaszt választom.