Visszatérve a nyári kiruccanásokból, jó pár hónap szünet után visszatérek az íráshoz is. Ravellonál tartottunk, s egy picit még maradunk is itt. Hajdan - remélem ettől még nem leszek öreg - a filmeket valós helyszíneken forgatták. Így ismerhettük meg a világ legszebb helyeit. Ravelloban az 50-es években két filmet is forgattak, mégpedig a kor legnagyobb színésznőjével Gina Lollobrigidával. Ma is ugyanúgy kikönyökölhetünk ugyanazon a korláton, amin a képen Lollo is teszi. Itália eleve adott volt a filmesek számára, az amerikaiak elképesztő mennyiségű filmet forgattak itt az ötvenes - hatvanas években amerikai férfi és olasz női főszereplőkkel. Erről lett ismert az egész világ számára Nápoly, ahol Sophia Loren és Cary Grant sétáltak a parton, vagy Cortina D'Ampezzo, ahol Claudia Cardinale és David Niven szánkáztak a hóban az első Rózsaszín Párducban. Nyilván más érzés lehetett színésznek lenni a valós körülmények között, mint ma egy zöld háttér előtt, s amikor ma moziban nézzük a filmeket érezzük, hogy ez bizony csak mögé van vetítve, oda a varázs. Ha helyszíni a forgatás, akkor a szereplők a bőrükön érzik a hely hangulatát, Ehhez hasonló, hogy amikor forgatták a Csinibaba című magyar filmet a 90-es években, megkérdezték az egyik főszereplőt Nagy Natáliát, hogyan tudta beleélni magát a 60-as évek hangulatába. A válasza az volt: elég volt felvennie azokat a ruhákat, cipőket, retikült, stb. és nem is tudott másképp mozogni, létezni, mint a 60-as években. Lehet, hogy az idézet nem volt tökéletesen pontos, de a lényegét tekintve nyilván érthető és igaz ez a forgatási helyszínekre is.  

Az Amalfi félsziget egyik gyöngyszeme Ravello. A városka magasan a hegytetőn fekszik. A parti úttól Amalfinál egy lélegzetelállító szerpentinen lehet feljutni, ami időnként egysávosra szűkül. A kanyarokban csak úgy olaszosan, mindenki dudál mindenkinek, hogy jön, lévén a kanyarok praktikusan beláthatatlanok, s az olaszok déli szokás szerint minden kanyart levágnak az autójukkal. Mi több, nem mennek lassan… A házakkal teletűzdelt zöld hegyoldalt reggelenként a pára és a felhők belepik, és délelőttre tisztul csak ki az idő, akkor viszont a csodásan sütő nap fényében elénk tárul a csodás panoráma az egész Salernoi öböllel és a Tirrén tengerrel.

A városkában vannak ugyan turisták, nem is mindig kevesen, de mégis a nyugalom szigete. A turizmus még nem tette tönkre a helyiek kedvességét és segítőkészségét. Történt egyszer, hogy egy patikában vásároltam, s hitelkártyával fizettem gyógyszert és napozószereket. A hitelkártya terhelés megtörtént, azonban a patika olasz bankjának automatikus válasza azonnal vissza is fordította az összeget. Így a terhelés ugyan megvolt, a pénz is elment, de a címzetthez nem jutott el. Nem tudhattuk ugyanakkor, hogy ténylegesen vissza is jön a pénz, mert szombat lévén, az olasz bankban nem volt elérhető ember, a magyar bank ügyfélszolgálata pedig nem tudott választ adni arra, vajon a pénz most vissza is jött-e vagy sem. Az olasz patikus megoldási javaslata elképesztő volt: vigyem el nyugodtan a kb. 200 Euro értékű árut magammal, majd hétfőn látni fogom, hogy visszajött-e a pénz hozzám vagy sem. Ha nem jött vissza, akkor OK, ha visszajött, akkor meg megadja a bankszámlaszámát, tegyem meg, hogy utólag átutalom neki. (!!!) Nem tudott rólam semmit, tudta, hogy magyar vagyok, másnap elutazom a városból és nem is jövök vissza, mégis teljesen biztos volt benne, hogy ha nem sikerült a transzfer, át fogom neki utalni a pénzt. Még ajándék krémeket is adott, próbáljuk ki.  Hazaérve láttam, hogy a pénz visszajött, tehát azonnal átutaltam neki az összeget és egy e-mailben meg is köszöntem a bizalmát. Vajon ez Bécsben is így működne? Nem biztos, Parndorfban legalábbis biztosan nem.  A parndorfi outletben vásároltam Ausztriában az unokámmal, akinek megtetszett egy szép karácsonyi szalvéta. 2 Euro volt az ára, s a kasszánál bogarásztam az apróimat. Nem jött össze, csak 1,88 Euro. Mondtam az eladónak, hogy nincs annyi apróm, egy 100 Eurosom van, vagy ez az 1,88. Ő jeges  udvariassággal közölte, vissza tud adni 100 Euroból, elvégre neki minden fillérrel el kell számolnia.  Micsoda különbség a két habitus között...

A ravelloi citromok méreteit érzékeltetendő, ott van néhány Itáliában megszokott méretű citrom (bár az is kétszerese az itthon ismerteknek) és pár banán is...

Hagyjuk el Toszkánát, majd ide is visszatérünk, de most ismét ugrunk egyet, ezúttal Campaniába.

Campania már dél. A mondás és a 30-as években játszódó film címe szerint Krisztus megállt Ebolinál, arra utalva, hogy attól délre valóban egy szegény, kietlen világ vár mindenkire, de Campania a mélyzöld hegyeivel, gazdag növényvilágával, csodás gyümölcsökkel, a kék tengerrel, valódi édenkert, s Campania túlnyomó része még Eboli városától északra fekszik. Több régiója közül egyik az Avellino körüli magas zöld hegyek, amik átvezetnek Puglia felé, illetve a Róma felé vezető utakkal, Montecassino  kolostorával, amit az amerikaiak a háborúban porig lőttek, abban a biztos tudatban, hogy ott rengeteg német katona rejtőzött el, de valójában egyetlen németajkú ember volt ott: egy osztrák pap…

A másik igen szép rész a Salernotól délre eső terület a Cilentoval, ami egy csodaszép zöld hegyvonulat, a lábainál az érintetlenül megmaradt ókori görög templomokkal. A templomok Paestumban vannak és alig van, aki tud arról, hogy Európában nem Görögországban, hanem itt vannak a legépebb állapotban megmaradt görög templomok. Három is áll itt együtt, az egykori görög város maradványaként. Nem háború pusztított itt, hanem a malária vitte el a lakosságot anno az ókor végén, az épületek pedig a teljes városfallal együtt megmaradtak az utókor nagy csodálatára. A Cilento egyébként egy természetvédelmi terület is, az olasz állam nagy hangsúlyt fektet a természetvédelmi területekre. A Cilento gyönyörű hegyes-völgyes vidékét patakok, vízesések tarkítják, érdemes kirándulni arra, mintha nem is a tengertől 10 km-re lenne. A következő nagy zóna már a tengerparti sáv, benne Nápollyal, s a Nápolyi öböllel, Bacoli és Pozzuoli városaival. Ez utóbbi nem csupán azzal büszkélkedik, hogy a nagy díva Sophia Loren szülővárosa, de egy természeti csodával is rendelkezik. Kénes kigőzölgő gejzíreket, fortyogó talajt lehet látni, anélkül, hogy Izlandra mennénk.  Végül itt vannak a csodálatos szigetek: Capri, Ischia, és Procida, na meg az Amalfi félsziget, Positano, Ravello és Sorrento városaival. A Nápolyi öblöt pedig uralja a ma is elképesztő látványt nyújtó Vezúv, ami mindig Pompei és Herculaneum tragédiájára emlékeztet.

Nos, akkor Campania. Mennyivel jobban hangzik, amikor ezt egy olasz mondja: „Allora”. nem mond mást csak azt, hogy „Nos”, de az elegáns „Allora” úgy hangzik, mintha valami fontosat kezdene mondani.

Allora, akkor kezdjük a borokkal. Nem, inkább a buffalával… vagy a citrommal? …hú, és ott a Gallinellás tészta, és a színes házak Procidán, meg Ravello és a panoráma, vagy Minori a világ egyetlen zöld limoncellojával?

Campania hihetetlen gazdag. Mindene van, úgy, mint egész Itáliának, hegye, tengere, történelme, kultúrája, nyelve, konyhája, bora. Talán a hó nem jellemző, bár télen a Cilentoban azért van az is. 

A címre tekintettel a citrommal kezdünk. Emlékszem anyám mindig nézte a közértben, hogy a citromnak jó vékony héja legyen, nehogy a boltban becsapjanak, hiszen a héját ki kell dobni. A citromok picik satnyák és persze vékony héjúak voltak, Isten tudja honnan hozták őket. S 30 évvel később találkoztam Campaniaban a CITROM-mal. Óriásiak. Illatosak. S orbitálisan vastag héjúak. Positanoban lefotóztam az egyik zöldségesnél a citromot. Igen, a képen azok a dinnye méretű sárga dolgok a citromok. Na ebből a citromból készül a Limoncello, amit nem a citrom levéből, hanem a héjából állítanak elő.  Sorrento utcáin egymást érik a limoncelló lepárlók, ahol azonnal meg is lehet vásárolni a készterméket. Az egész várost belengi a citromos illat, mindenhol adnak kóstolót, s az amerikaiak igényeire tekintettel már van dinnyéből, barackból, mindenféle gyümölcsből is, aminek valójában köze nincs a limoncellohoz, de jól néz ki, s neveket is kaptak a dinnyéből készült pl.: a meloncino. Ha tejszínes líkőrt készítenek belőle, az lesz a limonoro. Ne hagyjuk magunkat, persze miért is ne kóstolnánk meg bármit, amivel megkínálnak, de az eredeti citromos verzió az igazi, és itt az Amalfi félszigeten.

...mert van az első vonal, amikor Toszkánából mindenki Firenzét, Pisát akarja megnézni, aztán jön a második vonal, Cortona, Lucca, Arezzo, s végül van a harmadik vonal, amikor valaki már vagy olyan sokszor járt arra, hogy minden obligát turisztikai látványosságot látott, amit ki kell pipálni, vagy eleve eszébe nem jut a zsúfolt, japánoktól és amerikaiaktól hemzsegő Firenzébe bemenni, vagy a ferde tornyon kívül mást nyújtani nem tudó Pisába utazni. Ilyenkor elindul a harmadik vonal felé, azaz az olyan kis városkákba, tenyérnyi helységekbe, ahol turistát elvétve sem látni. Ezeken a helyeken elfogadjuk, hogy csak olaszul tudnak velünk kommunikálni, viszont egy pár szavas olasz tudás utat nyithat előttünk: boldogan hívnak meg egy pohár borra, vagy megkínálnak pár szelet frissen szeletelt sonkával. ...és persze ehhez is kínálnak egy pohár bort, tehát rosszul nem járhatunk. Az egyik legszebb példa a képen látható San Quírico D'Orcia. Évszázadok óta változatlan utcák, házak, kedves nyugodt emberek, finom ételek és italok. Pici üzletek, butikok, galériák, ugyanakkor a Shopping Centereket és McDonaldsot hírből sem ismerik. Nem biztos, hogy ezekre előre precízen fel kell készülnünk. Hagyjuk magunkat az útszéli barna tábláktól újabb és újabb helyekre irányítani, és olyan helyekre juthatunk így el, amiket egyetlen útikönyv sem jelez, mégis mindegyik maga a földi édenkert.   

Toszkána tele van kisebb nagyobb dombokkal, a dombok tetején villákkal, uradalmakkal, és igen sokszor. várakkal. Sajátos, hogy a vele szomszédos Umbriában, amit sokszor Toszkána kistestvérének szoktak nevezni, a dombtetőkön mindig egy kis városka van. Egy ilyen toszkán vár Monteriggioni, ami nem is annyira vár, mint várfallal körülvett középkori városka. Az egész nem nagyobb 5 méterszer 10 méternél, na jó, nyilván nagyobb, de jellegében aprócska. Ezzel szemben ez is a Chianti borvidék egyik gyöngyszeme. A középkori falak között lakók ma is szőlőt termesztenek  a várfalakon belül és kívül, s abból remek vörösborokat állítanak elő. Egy jó nyáresti vacsora a várfalakon belül, egy pohár monteriggioni Chiantival megér egy misét.  

Na addig biztos nem! Mindjárt erre is rátérek, de addig is egy kis toszkán borvizsgálat.  Az olasz boroknál négy nagy minőségi kategória van, a jelöletlen, az IGT, a DOC és a DOCG. A jelöletlenség önmagában nem jelent minőségi  szempontból ihatatlanságot, sőt, egyenesen remek borok léteznek bármilyen jelölés nélkül is, mindössze a bor termelője nem fordított gondot, pénzt, fáradtságot arra, hogy a borát minősíttesse. Az IGT vagy több helyen is látható hasonló IPT, az a földrajzi szempontból tipikus minősítést elnyert bor. A DOC az ellenőrzött eredetű, míg a DOCG az ellenőrzött és garantált eredetű bor. A kategóriák között vannak átjárások, ahogy azt már mondtam, lehet, hogy a tulajdonos megelégszik az alacsonyabb minősítési kategóriával is, tehát sokszor előfordulhat, hogy egy DOC-s bor jobb, mint a DOCG-s, bár elviekben a csúcs a DOCG minőség.  A képen egy DOCG-s minősítésű Brunello látható, ami a toszkán borvidék csúcsborának tekinthető, s elsőként kapta meg anno a DOCG minősítést, talán 1980-ban. A Montalcino városa körüli dombokon termesztik az alapját képező Sangiovese szőlőt. Frissebb verziói minimum 5 évesek, a riserva kategória legalább 6 éves. A "frissebb"  tiszta rubinvörös színű, míg a régebbiek gránátvörösek, és itt jön a kérdés, hogy meddig élvezhetjük a piros gyümölcsös selymes ízvilágot?

Barátainkkal együtt vásároltunk Toszkánában egy-egy üveg Brunelllot. Nálunk nem volt hosszú életű a bor, a feleségemmel (ez már olyan fordulat, mint Colombo felesége, minden epizódban szó esik róla, de a forgatás 30 éve alatt sem jelent meg egyetlen jelenetben sem) hazaérkezésünk után egy héttel megittuk. Csodás volt, finom, simogatós, ízes. Barátaink kemény önmegtartóztatásról tettek tanúbizonyságot és komoly fogadalmat tettek. Majd akkor bontják fel az övékét, ha az isten háta mögötti helyen lévő házukat végre el tudják adni, és be tudnak költözni a civilizációba. Jó pár év telt el, amikor egyszer náluk ebédeltünk. Halászlé készült csukából, pontyból és süllőből, gyufatésztával, aztán szarvaspörkölt, hozzá nokedli, minden csodás volt. Hiányzott még a bor az asztalról, s barátaink örömmel jelentették be: eladták a házat, most együtt megisszuk a Brunellot, annak a párját, amit mi 8 évvel korábban már eltüntettünk. Lélegzetvisszafojtva vártuk a dugó kihúzását és az első korty kitöltését, de azonnal vissza is hőköltünk. A mi emlékeinkben ez egy szép tiszta, átlátszó, rubinszínű bor volt, míg ez egy sötétbarna sűrű esszencia volt. Alábbszálló lelkesedés mellet azért bele is kóstoltunk. Borzalmas volt. Ott helyben ment a csapba az egész. Mi lehetett az oka, nem tudhatjuk. Barátaink komoly borkedvelők, a bort mindvégig borpincében őrizték, megfelelő hőfokon, a bort ugyanannyi meleg és hő érte addig, amíg hazahoztuk Toszkánából a miénkkel együtt. Arra tehát soha ne vegyünk mérget, hogy a megvásárolt bor otthoni további tartása csak emelni fog a minőségén. Személyes véleményem, hogy amit megvettünk, hazavittünk, azért van hogy megigyuk, ne vacakoljunk vele sokáig, igyuk is meg.